Nemrégiben írtam a csapatmunka örömeiről és áldásairól, amelyeket az elmúlt húsz év során tapasztaltam meg, miközben másokkal vállvetve egy közös célért dolgoztam. Hiszek a csapatmunkában, hiszem, hogy a csapat Isten tervének része, és hiszem, hogy egy szolgálati csapaton belül megélhetjük Isten gyönyörű tervét, azt hogy Isten minden gyermekét másképp, különleges céllal alkotta meg a szolgálatra. Ahogyan azt a missziós szervezetem egy korábbi vezetője szokta volt mondani: „Többet és jobban tehetünk, ha összefogunk.”
Csapatmunka – A küzdelmek
De annak ellenére, hogy a csapatmunka sok örömet adhat és sok gyümölcsöt eredményezhet, nem mindig könnyű csapatban dolgozni. Sőt, van hogy kifejezetten nehéz. Itt van néhány dolog, amikkel az évek során kellett megküzdenem:
Volt már rá példa, hogy az egyik csapattag nagyon idegesített. Emlékszem, egyszer egy olyan emberrel szolgáltam együtt, aki elég büszke volt saját magára. Lehet, hogy tudod, milyen emberről beszélek – olyan keresztényről, aki folyton olyan szófordulatokkal tűzdeli meg a beszédét, amiből úgy tűnik, önmagát többre tartja másoknál. Ez nem biztos, hogy mindig tudatos – akire gondolok, annál valószínűleg nem az. Mégis, az olyan kezdetű mondatok, mint:
- “Nos, a saját tapasztalataim azt tanították nekem, hogy…” vagy
- “Nos, én ismerem azt az embert elég jól, és…” vagy
- “Nos, arra bátorítanálak, hogy ennek a témának nézz utána alaposabban, aztán megint beszélhetünk róla.” nyilvánvalóvá vált, hogy ez az ember magánál alacsonyabb szintre helyezett bennünket.
Mikor legutoljára így éreztem, számtalanszor kértem Istent imában, hogy mutasson rá csapattársamnak a saját büszkeségére. Arra is kértem Istent, hogy mutassa meg nekem, hogyan tudnám – gyengéden és szeretette,l természetesen – szembesíteni ezt az embert a belőle áradó büszkeséggel. „Istenem, kérlek, változtasd meg!” – ez visszatérő eleme volt az imáimnak.
Isten nem várt módon válaszolta meg ezeket az imákat. Az Ő módján – tényleg gyengéden és szeretettel! – Isten megmutatta nekem, hogy ez a túláradó érdeklődés a munkatársam büszkeségével kapcsolatban valójában a saját büszkeségem miatt volt bennem. Miért foglalkoztatott annyira, hogy a társam kevésbé büszke legyen? Mert, amikor ő felfuvalkodott, az sértette az én büszkeségemet! Az az elismerés, amit a saját tapasztalata, kapcsolatai, tudása és elismertsége kapcsán magának tulajdonított, az az elismerés volt, amire én annyira vágytam. És ez az emberi elismerés utáni vágyakozás már-már bálvánnyá vált az életemben, és elterelte a figyelmemet a Krisztusban lévő, valódi identitásomról. A csapattársamnak volt büszkeségi problémája? Igen. De megváltoztatni a szívét Isten dolga volt. „Istenem, változtass meg engem!” – lett az új imám.
Olyan is volt, hogy kívülállónak éreztem magam egy csapatban. Segédlelkészi éveim elején egy olyan gyülekezetben szolgáltam, ahol hamar rájöttem, hogy a saját meglátásaim és megfigyeléseim a gyülekezet egészségét és jövőbeni szolgálatát illetőleg szinte mindig ellentétben álltak a kollégáim véleményével, ideértve a lelkészt is. Nem akartam én mindig ellenkezni, csak másképp láttam a dolgokat – szinte mindig. Nem kellett sok ahhoz, hogy ez igazán kínossá váljon. Elkezdtem megkérdőjelezni, az elhívásomat: Isten miért hívott el ebbe a csapatba, ha nem illettem bele?
Majdnem két éven keresztül, szinte minden nap kiáltottam Istenhez, megmagyarázva és újra taglalva a helyzetemet, és közben a megmentéséért esedeztem. „Uram, kérlek, vigyél máshova, nem illek ide!” Megpróbáltam elégedett lenni, megpróbáltam másik állást keresni, megpróbáltam mindent. Isten végül áttört a makacsságomon és szólt hozzám – olyan tisztán és világosan, mind addig és azóta sem. Azt mondta, nem kell Neki elmagyaráznom, hogy én ki vagyok és miért érzem úgy, hogy nem illek a csapatba. Emlékeztetett, hogy Ő jobban ismer engem, mint én magamat és, hogy Ő hívott el engem ebbe a csapatba, az Ő céljai betöltése végett. Ha másképp látok dolgokat, mondjam el, mert az az Ő akarata, hogy ezt meghallgassák. Ha más szempontból, másképp látom a dolgokat, ne hallgassam el, hanem osszam meg a többiekkel. Hiszen, amit én látok, lehet, hogy pont a csapattársaim vakfoltjában van. Szépen lassan megláthattam, hogy mindaz, amit megosztottam, elkezdte formálni a gyülekezetünk szolgálatának irányát, sőt, néha még a lelkész prédikációjába is bekerült! Be kell valljam, abban a csapatban szolgálni sosem lett könnyebb. De Isten maga biztosított arról, hogy igenis oda tartozom, mert Ő helyezett oda az Ő céljai érdekében.
Mesélhetnék még más kihívásokról is a csapat és csapatmunka kapcsán. Például, arról, amikor az egyik csapattársam elárult a téves pénzkezelési gyakorlatával, és majdnem tönkretette a csapat addigi erőfeszítéseit. (Ez kétszer is előfordult velem, két különböző kontextusban, úgy 15 év eltéréssel.) Vagy mesélhetnék arról, amikor egy manipulatív munkatársam kigolyózott a gyülekezetvezetői tisztségemből, olyan fájdalmat okozva nekem és a családomnak, amit még évekkel később is éreztünk.
Csapatban szolgálni együtt jár a kihívásokkal? IGEN. Megéri? ABSZOLÚT! Sőt, nem is csinálnám másképp! Hogy miért? Nézd meg az előző bejegyzésemet, ami a csapatmunka örömeiről szól!
Mi a helyzet veled? Milyen kihívásokkal kellett szembenézned csapattagként? Mire tanított Isten mindebből?