Anyák napja közeledtével szerettünk volna elétek hozni egy érdekes és különleges szolgálatot. A kitalálója Kibeszélőnek nevezte el. Ha rákeresel a Facebook csoportra, ezt a leírást olvashatod:
KIBESZÉLŐ Beszélgetős reggelik otthon lévő kisgyerekes anyukáknak!
Várunk, ha – szívesen kimozdulnál és beszélgetnél egy jót a sorstársaiddal, miközben a gyereked melletted játszik egy kedves bébiszitter felügyeletével – szeretnéd jobban megérteni és hatékonyabban megélni a szerepeidet (beszélgetünk az anyaságról, házasságról, és önmagunkról (életvezetés, érzelmi intelligencia)
Hogyan született meg az ötlet? Hogy működik?
Kovács-Csiha Juliannával beszélgettem.
Bátorítás Alapítvány (BA): Julcsi, mesélnél az olvasóknak egy kicsit a gyermekkorodról és a megtérésed történetéről?
Julianna: Nyíregyházán születtem keresztény családba. Apukám már nem él, de az ő személyiségét örököltem, ő nagyon extrovertált. Viszonylag későn 42 évesen tért meg, utána még kb. 27 évig él. Ki akarta ezt a hátralévő időt jól használni, ezért nagyon komolyan evangelizált. Bátran felvállalta a hitét még az előző rendszerben is, ami miatt nagyon nagy példa volt a számomra. Édesanyám is.
A gimis évek azonban elhozták számomra is a lázadó időszakot. Addig nem sok barátom volt, de ekkor bekerültem egy nagy baráti társaságba, akikkel sokat buliztunk. A szüleim nagyon jól kezelték ezt a helyzetet. Tudták mit csinálok, leültettek és elmondták, hogy ezzel ők nem értenek egyet, de ennek ellenére hagyták. Biztos vagyok benne, hogy sokat imádkoztak értem. Szükségem volt arra, hogy kipróbáljam ezeket a bulikat, amik nagyon jól hangzottak, de amikor benne voltam, rájöttem, hogy közel sem akkora buli, mint aminek másnap mesélték a barátaim. Aztán a barátnőmmel elmentünk egy gyülekezeti táborba, egy fiú miatt ekkor még csak. 🙂 De itt döbbentem rá, hogy ezek a velünk egykorú fiatalok mennyire másak voltak. Menők, vagányak, de ugyanakkor Istennel élték az életüket. Így elgondolkodtam, hogy talán ez a dolog az én generációmnak is való.
A hazafelé vezető úton az egyik utastársam elmesélte a megtérését és elmagyarázta miért kellett Jézusnak meghalni. Aznap este döntöttem Jézus mellett és szépen lassan megváltozott az életem.
Jó volt felvállalni a barátaim előtt is a döntést, amikor kihagytam egy bulit.
Aztán felkerültem az ELTE-re jogot tanulni, ekkor már kb. 2 éve keresztény voltam. Az egyetem első napján egy lány mesélt nekem a MEKDESZ-ről. Vagy hat évig ide jártam. Nagyon szerettem az itt megtapasztalt közösséget, de 2-3 év után nagyon ott volt bennünk, hogy hogyan tudnánk elérni azokat, akik még nem hívők. Imádkoztunk útmutatásért.
Elkezdtem szervezeteket keresni, ekkor találtam a FÉK (Fiatalok az Élet Küszöbén) programot. Ez 2003-ban volt, amikor ők pedig budapesti munkatársakért, önkéntesekért imádkoztak. Így találtunk egymásra. Tőlük sok segítséget kaptam azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet életszerűen megosztani az evangéliumot és elérni az embereket.
Nagyon nagy élmény volt nekem látni, hogy olyanok is szívesen vették az ilyen irányú beszélgetést, akik nem keresztény háttérből jöttek.
BA: Később nemcsak önkéntesként, hanem főállású munkatársként is csatlakoztál a Timóteus társasághoz,jól tudom?
Julianna: Igen. Az egyetemi éveim végén döntöttem úgy, hogy a Timóteus Társasággal és a FÉK-kel szeretnék dolgozni. Ekkor már feleségként. 6 évet szolgáltam a FÉK-ben nagyon aktívan, egyetemistákkal. Hat év után azonban elérkezettnek láttuk az időt a gyermekvállalásra, jött is a gyermekáldás gyorsan.
BA: Hogyan élted meg ezt a váltást, mint nő?
Julianna: Ez, bevallom, egy nagyon küzdelmes időszak volt nekem. Az egyetemen is, meg úgy egyébként is mindenki a karrierre hajt, még a lányok is. Tudtam, hogy nem vagyok olyan nő, aki kizárólag az anyaságban akar kiteljesedni. Ezért elég sokat küzdöttem a szerepemmel, az elhívásom megmaradt. A második gyerekem születésekor már jobban megérkeztem ebbe a szerepembe, de azért kerestem a lehetőséget a szolgálatra. Örültem az anyaságnak, a két gyönyörű gyerekemnek. Anyának lenni hatalmas kiváltság, hatalmas felelősség, nagyon monoton, de amellett hihetetlen áldásos is.
A kifelé, az emberek felé orientáltságom megmaradt. Egyre több családot ismertünk meg a környéken, és láttuk, hogy mennyire messze voltak Istentől. Ekkortájt ajánlottuk fel két ilyen ismerős családnak, hogy ha már úgyis összejárunk, akkor belevihetnénk-e egy kis lelki tartalmat a közös grillezésbe. Biztosak voltunk benne, hogy nemet mondanak, de mindenki beleegyezett. Ekkor már 1,5-2 éve ismertük őket, tehát meg volt a kialakult bizalom ahhoz, hogy a kérdés a részünkről egyáltalán elhangozhasson.
A diákokkal való munkánk során mindig elég gyorsan és direkten tértünk rá a lelki témákra, de egyértelmű volt, hogy ebben a közegben ez nem fog működni. Ezek a barátaink végül nem döntöttek Isten mellett, de az egyik elmondta, hogy itt mélyebb és érdekesebb beszélgetései lehettek, mint valaha.
A második terhességemkor már tudtam, hogy le fogom adni az egyetemi szolgálatot. Mikor megszületett Patrik, már a szívemen volt, hogy anyukák felé is jó volna egy csoport. Így, amikor a védőnőnek megemlítettem, hogy szeretnék egy ilyen csoportot indítani, kifejezetten kért, hogy vágjak bele, hiszen azt tapasztalta, hogy az anyukáknak a praktikus segítségen túl nagyon nagy szüksége volna lelki támaszra is.
Így született meg a Kibeszélő.
BA: Kiket vársz ide leginkább?
Julianna: Nagyon a szívemen volt az, hogy olyanokat érjek el, akik nem tennék be a lábukat egy templomba, vagy gyülekezeti házba. Én ott akartam őket eléri, ahol ők éppen vannak. Ezért egy semleges helyszínt kerestem, és találtam is egy pékségben, amit akkor bővítettek ki egy gyereksarokkal meg beülős kávézós résszel, és ahol szívesen láttak bennünket.
BA: Hogyan hirdetted meg ezt a lehetőséget a lakók felé?
Julianna: Ugyan sok szórólap készült, és a védőnő is segített terjeszteni ezeket, de a legeredményesebb mégis a személyes meghívás volt.
Készítettem ennek a csoportnak egy Facebook oldalt is, ahol leírtam a történetemet is. Nem titkoltam, hogy keresztény vagyok és mivel foglalkozom, de ezt a kört elsősorban úgy hirdettem, hogy egy nagyszerű lehetőség kiszakadni a mindennapokból, törődni egy kicsit a jellemfejlődéssel a sok szerepünkkel, jót beszélgetni.
BA: Hogyan néz ki egy-egy Kibeszélő?
Julianna: Minden alkalmon volt két bébiszitter, hogy egy kicsit mélyebben tudjunk beszélgetni. A megtartó erő a résztvevőknek a közösség volt és a vágy egy tudatos életre.
Érdekes, hogy ezekre a Kibeszélő alkalmakra mindenki szépen kisminkelve, felöltözve jön, mintha randira mennénk, szóval másképp kezelik, mint egy játszóterezést. És az is jó, hogy habár korán kiderült, hogy az életről mennyire másképp gondolkodunk, de elfogadóak is tudunk lenni. Nincs az a kényszer, hogy valamit is letoljunk egymás torkán.
Új tapasztalat volt, hogy én voltam az egyetlen hívő egy csoportban. Sokat küzdöttem azzal, főleg a régi tapasztalataim miatt is, hogy hogyan és mikor osszam meg az evangéliumot. Mivel Kibeszélőnek hívják a csoportot, ez sejteti, hogy én inkább háttérben maradok, és hagyom, hogy ők beszéljenek. Hozok egy témát minden alkalomra, pl. Gary Chapman Gyerekekre hangolva könyvét, vagy érzelmi intelligenciát stb., vagy beszélgetünk más praktikus dolgokról, de fontos látniuk, hogy legyen szó bármiről, akár egy csésze kávéról is, Isten valahogy ahhoz is kapcsolódik… Kapcsolódik a koszos pelushoz, a nőiséghez, házassághoz, a dackorszakhoz, mindenhez.
BA: Említetted, hogy nem az a cél, hogy bárkire is bármit ráerőszakoljatok. Hogyan próbálod kideríteni ki, hol áll lelkileg?
Julianna: Próbálok sokat kérdezni, és közben nagyon figyelni, hogy felfedezzem a résztvevők lelki és vélt vagy valós szükségleteit. Kinek mi a témája, miről beszél sokat, mik a visszatérő elemek, amik jelen vannak. Azért is mindig imádkozom, hogy Isten minden alkalommal adjon lehetőséget egy rövid bizonyságot tenni.
Emellett, főleg az érzelmi intelligencia kapcsán, felajánlok mindenkinek egy személyes beszélgetést, gyerekek nélkül, ahol kitűzhetnek maguknak valami célt, amiben fejlődni szeretnének, és erről személyesen is beszélgetünk. Erre eddig még mindenki nyitott volt. Ezeken a beszélgetéseken mindig rákérdezek a spirituális területre is. Megkérdezem, hogy elmesélhetem-e az Isten és ember kapcsolatát, és általában mindenki azt mondja, hogy igen. Ekkor osztom meg velük az evangéliumot is. Ekkorra már kialakult egy erős bizalom. És igen, volt olyan is, aki ezután a beszélgetés után már nem jött, de a legtöbben maradnak. Nekem pedig nagyon fontos az, hogy megosszam az evangéliumot. Ezekből a beszélgetésből alakult ki a Lelki-beszélő megszületése is – ez egy klasszikus bibliatanulmányozó csoport.
BA: Milyen gyakran van lehetőséged találkozni ezekkel az anyukákkal?
Julianna: A Kibeszélő hetente van, és mára már többen is vagyunk keresztények, nem én vezetek minden alkalmat.
És persze ezekkel az emberekkel nap-mint nap találkozunk. Váltunk egy-két mondatot a pékségben, az iskola előtt, a játszótéren, aztán ebből a sok-sok apró beszélgetésből az évek során kialakul egy kapcsolat, amire építhetünk, de ez évekig tartó folyamat.
BA: Fantasztikus mindaz , amit elmeséltél. Kívánjuk rá Isten áldását!
Julcsi azt is elmesélte, hogy a Kibeszélő megszületése előtt, amíg kicsi volt a gyermeke, gyakran vitte el nagy sétákra. A babakocsit tolva pedig imádkozott minden szembejövő anyukáért. A te közösséged mit tudna tenni a városban élő többi anyukáért?