A 20. század elején építészek és tervezők körében népszerűvé vált a mondás, miszerint „Tartalomhoz a forma”. A mondás egy Louis Sullivan nevű építészhez köthető, és a lényege annyi, hogy egy tárgy vagy épület küllemét a funkciónak, az adott dolog rendeltetésének kell meghatározni.
Sullivan Chicago újjáépítésén dolgozott, mert a város súlyos károkat szenvedett az 1871-es tűzesetben. Az új építési technológiák és bizonyos gazdasági szempontok arra késztették Sullivant, hogy felhagyjon az addigi gyakorlattal, (amely szerint a formát az addigi precedens határozza meg), és egy merőben újfajta épületet tervezzen: a felhőkarcolót. A felhőkarcoló formája követi annak funkcióját: a lehető legtöbb iroda, lakó és kereskedelmi egység kialakítása a lehető legkisebb területen.
A „tartalomhoz a formát” koncepciója azóta is meghatározó a tervezők számára.
De úgy vélem, hogy ezt a fontos alapelvet a gyülekezeteinkben is fontolóra kellene vennünk. Őszintén tegyük fel a kérdést, hogy vajon közösségeinkben a kialakult formák szolgálják-e a tartalmat, a funkciót? Vagy a forma a hagyományokat követi. Amit teszünk, azt azért tesszük, hogy ezzel a lehető legjobban betöltsük azt, amire Isten teremtett minket? Vagy más okból kifolyólag?
Hogyan vélekedjünk a gyülekezetről, amikor a legjobb formát keressük a funkciójához? Tegyük fel, hogy a helyi gyülekezetről úgy gondolkodunk, hogy az Krisztus követőinek közössége, akik rendszeresen találkoznak azért, hogy Isten dicsőségét és céljait öregbítsék a világban.
Ezerféleképp meg lehetne határozni, hogy mi a gyülekezet, és a te definíciód akár teljesen el is térhet az enyémtől. De engedd most meg, hogy a fenti meghatározást alapul véve egy kicsit mélyebbre ássunk a tartalom és forma viszonyát illetően. Ehhez vegyük alapul a vasárnapi istentiszteletet!
Először is, ha a helyi gyülekezet egy közösség, akkor vizsgáljuk meg, hogy az összejöveteleink formája hozzásegít-e minket ahhoz a funkcióhoz, hogy ápoljuk gyülekezeti kapcsolatainkat?
Jó néhány gyülekezetnek voltam a tagja az elmúlt években. A vasárnapi istentisztelet rutinja szinte mindenhol ugyanaz volt: az emberek megérkeznek az istentiszteletre, leülnek a padsorokba, elénekelnek néhány dalt, köszöntik egymást, meghallgatják a tanítást, adakoznak, és másfél-két órával később hazaindulnak, hogy nekilássanak a többi vasárnapi teendőjüknek. A fenti leírás mennyire jellemzi a ti gyakorlatotokat? Ha igen, akkor érdemes azt is végiggondolni, hogy ez a forma, ami hétről-hétre ismétlődik, vajon mennyire segíti a gyülekezet tagjait abban, hogy a kapcsolataink egymással elmélyüljenek? Van-e olyan része a közösségi életeteknek, ami a gyülekezet tagjainak kapcsolatát segít elmélyíteni, hogy Isten népe növekedhessen? Hogyan lehetne egy átalakítani a vasárnapi istentisztelet szerkezetét, hogy az jobban elősegítse a kapcsolatok ápolását?
Másodszor, ha a helyi gyülekezet másik célja, hogy Isten nevét dicsőítse, akkor a vasárnapi istentiszteleteink formája mennyiben járul hozzá ahhoz a funkcióhoz, hogy a lakóközösségünkben dicsőséget szerezzünk Isten nevének? Feltételezem, hogy nem nagyon múlik el istentisztelet dalok nélkül. Bár a dalok szövege Isten dicsőségéről szól, de hányszor fordul elő, hogy a dicséreteink mégis rutinból végigdaráltak, és nem hatolnak el a szívéig annak, aki énekli őket? Teljes erőből, teljes lélekből és szívből imádjuk őt, vagy az énekeink csak a liturgia részévé váltak? Lehetséges, hogy a forma, legyen bármilyen jól kidolgozott, kevéssé segít minket ahhoz a funkcióhoz, hogy hétről-hétre, életünk minden percében és területén, teljes lényünkkel imádjuk Istent?
Végül pedig, ha gyülekezetként az is a célunk, hogy Isten ügyét képviseljük a világban, akkor az összejöveteleink formája hogyan segíti elő a misszióban való együttes részvétel funkcióját? Mennyire értjük meg a súlyát annak, hogy mi Isten népe vagyunk? Mennyi mindent értünk meg az evangélium jó hírének nagyságából? Az evangélium megmásíthatatlan, titokzatos, dicsőséges igazsága elhozza a bűneink bocsánatát, az új élet ajándékát, és vele együtt életünk áttelepítését a sötétség birodalmából a világosság királyságába. De vajon a prédikációink, és az, ahogyan a tanítványozást megközelítjük, mennyire hangsúlyozzák ki azt az igazságot is, hogy az evangélium helyreállítja státuszunkat? Isten népéhez tartozunk. Egy szövetségi közösség ez, amelynek az a megbízatása, hogy részt vegyen Isten munkájában, mint Róla tanulságot tévő, missziós közösség.
Összetett kérdések ezek? Igen. Azzal fenyegetnek, hogy fenekestől fel kell forgatnunk mindent, amit a gyülekezetről tudni véltünk? Igen. De, ha elköteleztük magunkat amellett, hogy a gyülekezeteink élő közösségek legyenek, tele Krisztust követő hívekkel, akik Istent dicsőítik és Róla tesznek bizonyságot a világban, akkor talán itt az ideje górcső alá venni a nézeteinket. E cikket követi majd három másik, amelyekben közelebbről járjuk körbe a fenti témákat (KÖZÖSSÉG, IMÁDAT, KÜLDETÉS). Remélem, velem tartasz, és együtt megvizsgáljuk, mi történne, ha ezeken a területeken a forma lenne alárendelve a tartalomnak.